Új ház. Saját szoba. Tökéletes. A festőhengerem rendszertelenül gurult a falamon, vastag, lila csíkokat húzva az amúgy unalmas fehér falra. Nem bántam, mert ezt végre én csináltam. Én, a saját két kezemmel festettem ki a szobámat. Hihetetlen, hogy erre tizenöt évet kellett várnom. Illetve majdnem tizenhatot, emlékeztettem magam, hiszen már csak egy nyár van hátra a szülinapomig.
Boldognak éreztem magam. Fullasztóan meleg volt, a szobám ablakait már korábban sarkig tártam, de kint sem volt hidegebb. Kiültem az ablakpárkányra nézni, ahogy a két belga juhász kutyánk kergeti egymást, megörülve a szabad térnek. Persze ez nem fog sokáig így maradni, mert anya az ablakom alatti területet már kinézte virágágyásnak. Élvezzétek ki amíg lehet, sugalltam feléjük, ahogy az utcában ügető lovast ugatták. A vidéki élet szépségei, hogy napjában legalább húsz lovaskocsi elhaladt a házunk előtt és nagyjából ennyi volt az autósforgalom is.
Visszatértem a festéshez, még mindig felszabadultan. Aztán bejöttek a szüleim. Ami ilyenkor történni szokott, lehordtak, mert valamit nem tökéletesen csináltam. Én pedig csendben tűrtem, mint eddigi életem során mindig. A barátaimra gondoltam, hogy mennyi örömöm volt velük az életem során és máris kicsit jobban éreztem magam.
-...figyelsz rám egyáltalán?
-Igen.
-Hogy tudtad ennyire egyenetlenül lefesteni? Mindegy, végül is neked kell majd nézned.-akkor miért kellett ez az egész? Sosem fogom megérteni anyám logikáját.
Végül visszamentünk abba a házba, ahol már egy éve laktunk. Már nem igazán tudtam otthonnak nevezni a helyeket, ahol laktunk, annyiszor költöztünk az utóbbi időben. És most megint arra készülünk azért, mert anyám nem jön ki mamámmal. Vajon létezik még olyasmi, hogy valaki kijön az anyósával?
Három héttel később -miután sikerült a bútorainkat elcipelni öt utcával arrébb- gyönyörködhettem abban a kiváltságban, ami előtte egy évig nem ért: a saját szobámban, ami csak az enyém, nem járkálnak benne a szüleim és az öcsém sem alszik tőlem két méterre.
Pontban július elsején megtörtént az első igazi csókom egy fiúval... aki történetesen az osztálytársam volt. Tudtam, hogy ebből még bonyodalmak lehetnek, de túl naiv voltam ahhoz, hogy ne tegyem meg. Igazából jó, ha háromszor találkoztunk a nyár alatt, de most nem is ezen van a hangsúly.
***
-Nem akarom.
-Miért?
-Tudod, most már van Devan és...
-Komolyan azt hiszed, hogy egy magafajta kisfiú meg tudja adni azt, amit én?
-Akkor sem akarom.
-Akkor megerőszakollak.
***
Soha nem éltem még át az érzést, amikor egy fiú szakított velem. Eddig mindig én dobtam őket. És most én állok itt megsemmisülten, miközben Devan úgy tekint rám, mintha valami parazita lennék, akit el kell taposni. Akkor értettem meg. Megértettem, milyen lehetett, amikor én tettem ugyanezt. Borzalmas volt, de megérdemeltem. Pár pillanatig csak néztük egymást, mintha mondani akarnánk még valamit, aztán elrohantam. Sosem bírtam, ha megaláznak, pedig ez napi rendszerességgel megtörténik velem...mindenhol. De ez most más volt, éppen hogy csak elkezdődött a suli, nekem pedig minden egyes nap látnom kell az arcát és azt találgatni, mi vezérelte arra, hogy ezt tegye.
-Szia!-Corrie ébresztett álmodozásomból a második nap. Végre egymás mellett ültünk. Igaz, meg kellett verekednünk, hogy ki üljön belülre -a radiátorhoz-, de legalább elterelte a figyelmem Devanról.
-Hey.
-Figyelj, megkérdezzem, miért csinálta?
-Ugyan már. Jól vagyok.-mosolyogtam, mintha tényleg az lennék és nem találtam volna tegnap egy liter pálinkát a mosogatónk alatt.
-Te tudod.
***
Anya elhatározta, hogy megtanul angolul. Ebben csak támogatni tudtam, mert ki az, aki manapság nem beszéli az angolt? Senki. Na ugye. Lelkes is voltam, hogy majd segítek, ha valamit nem ért. Igazából fogalmam sincs, miért akarok segíteni neki, hiszen ő sosem segített nekem semmiben. Mindent egyedül csináltam azóta, hogy az eszemet tudom. Egyedül játszottam, egyedül kártyáztam, egyedül írtam a leckém, egyedül gondoskodtam a nyulaimról, a kutyáimról és soha nem kérdezte meg, hogy segíthetne-e. Egyszer sem. Ezért megtanultam, hogy ha szeretnék valamit, akkor csak és kizárólag magamra számíthatok. Viszont néha valami balul sült el és ezért kiakadt. Az első ilyen alkalommal nagyon elszégyelltem magam, elismertem magamban, hogy rosszat csináltam és odamentem hozzá, hogy bocsánatot kérjek. A következő dialógus zajlott le közöttünk.
-Anya..?
-Igen?!
-Bocsánat.
-Most sok dolgom van, menj innen.
Mondanom sem kell, hogy ez a beszélgetés örökre beleégett az emlékezetembe, ha ő el is felejtette. Azóta ha valamiért bocsánatot akarok kérni, eszembe jut ez a párbeszéd és rögtön elmegy a kedvem tőle. Mentálisan elrontott gyermek vagyok, tudok róla.
Nem mintha apámtól több szeretetet kaptam volna.
Szóval anya beiratkozott a tanfolyamra, ami azt jelentette, hogy kedden és csütörtökön estére fog hazaérni. Akkor még nem gondoltam bele, hogy ennek milyen következményei lesznek.
